UdiÉn azt vallom, hogy a legnehezebb a nulláról a telepített és működő Ubuntuig eljutni, a használata más sokkal kevésbé okoz gondot a kezdőnek. Az elsődleges számomra épp ezért az, hogy egy adott szituációból a lehető legkönnyebb és leggyorsabb módon működő Ubuntuhoz segítsem hozzá őket.
Többször láttam itt a fórumon, hogy valami elheverő gépen akarják először az Ubuntut kipróbálni, és ha ott bevált, csak akkor esetleg a főgépre is telepíteni. No ezeknek a sarokban porosodó, vagy a „leggyengébb vasam” kategóriába tartozó masináknak aztán olykor megakad a torkán az Unity. Az első találkozás az Ubuntuval a (Linuxszal) a telepítés végén annyi eredménnyel zárul, hogy egy használhatatlan felülettel találja magát szembe az első bálozó.
Egy ilyen szituációban keres egy leírást. Úgy vagyok vele, hogy ilyenkor egy specifikus anyagra van szüksége, hiszen kevés még a tudása, ezért a választás szabadsága ilyenkor még inkább nehézség mintsem könnyebbség volna számára.
A sudo service lightdm restart-tal kapcsolatban igazad van, csakhogy én egy rövid jolly joker utasítást kerestem, a sudo reboot lehet, hogy egy picit túlzás, de talán könnyebb megjegyeznie azoknak is akik korábban sose láttak ilyet, és jól funkcionál más konzolos felületű telepítések után is (például videokártya meghajtó telepítése után, aminek köszönhetően éppenséggel „meg is javulhat” az Unity), ezért nem tartom bajnak, ha valaki elsőként ezt tanulja meg.
Szívem szerint én ezért így specifikusan egyben tartanám, de persze lehetnének benne megjegyzések amik alapján valaki olvashat más asztali környezetekről, választhatja akár azokat is a Xubuntu helyett, utánanézhet TTY-knek, de fronton nem tolnám ezeket a bajba jutott kezdő arcába. Én se tudtam semmit a különböző asztali környezetekről meg a TTY-kről amikor először telepítettem Ubuntut, és sok TTY-től alaposan megrémültem volna, ezt igyekszem nem elfelejteni.
Egy éve még majdnem csöpögött rólam a víz, amikor játszásiból Debiant telepítettem a virtuálisba, mert nagyon idegenül éreztem magam azon a puritán felületen az Ubuntu diavetítős csodája után, áldottam az Eget, hogy ezt az átláthatatlan particionálót nem élesben kell használnom, mert tutira elcsesznék valamit. Ennek a leírásnak a készítésekor a virtuálist alaposan visszafogtam és MinimalCD-ről tettem fel az 12.04-et is, meg a 13.10-et is, mert olyan körülményt akartam, ahol tutira nem indul el az Unity, így viszont már a Live rendszer sem ment.
Ilyen környezetben akartam látni, hogy amit javaslok az működik is, bejelentkezési képernyő még ilyenkor is van, az Unitynek már régen harangoztak, amikor a Xubuntu még vidáman teszi a dolgát... No a telepítés közben egy dolog nem jutott eszembe, hogy ez bonyolult vagy nehéz dolog lenne. A particionálás? Mi sem könnyebb! Átlátható, logikus, szinte oda sem kell néznem, csak úgy püfölöm a billentyűzetet. Pedig ez a telepítő nagyon hasonlít a Debianon egy éve használthoz, a különbség a két szituáció között a gyakorlottságom mértékének kicsiny változása.
Amikor leírást készítek, akkor igyekszem mindig olyan szemmel nézni, mintha most találkoznék minden benne szereplő momentummal először. Ha ez lenne az első látás, akkor is érteném ami benne van, meg tudnám csinálni?
Ettől aztán lehet, hogy egy picit szájbarágós, egy kissé túlságosan specifikus lesz.
És persze mindig fennáll annak a lehetősége, hogy tévesen ítélem meg a helyzetet, és nincs igazam. :)