Érdekes a helyesírás, a szabályozásáról pedig inkább nem mondok semmit. A következetesség hiányzik: vagy menjen a használt forma elfogadásának az irányába, vagy ne. A hol elfogadom, hol megtiltom, a „lehet választani hogyan írjam” – ez még aztán – szerintem óriási baklövés egy „szabályozásban”.
A nyelvtant mindig utáltam, soha nem tanultam, csak a muszáj-dolgokat. A helyesírást tanították, biztosan sok dolog megmaradt a fejemben belőle, de nem szerettem. Alapnak biztosan jó volt. Viszont rengeteget olvastam megboldogult ifjúkoromban (akkoriban valahogy odafigyeltek az írók, kiadók, nyomdászok, hogy a „végtermék” lehetőleg hibátlan legyen, ma már ez sem jellemző). Meggyőződésem, hogy az olvasásból tanultam a legtöbbet, ami összefügg a helyesírással, a nyelvi ismereteimmel.
A nyelv változik, a szabályok is változnak, az emberek is. Ez van.
(Csak egy példa a nyelvhasználati szokások változására, amit nem bocsátok meg soha az elindítójának: a velem szemben lévő személytől elkérem a sótartót – „ideadod a sótartót?”, illetve „odaadod (Lacinak, egy harmadik személynek) a sótartót” – szerintem ez a logikus, de így is használta mindenki (!), teszem azt, húsz évvel ezelőtt. Viszont tíz, tizenöt éve divatba jött az „odaadod” az ideadod helyett – mégis kinek, a szomszédnak, a kutyának, kinek? – ha nekem kell, akkor ide kell, a kezembe, nem oda, a fene tudja hova.
Nem tudom, honnan indult, de az elindítójának a nyelvét satuba szorítanám egy évtizedre.
A „média” felkapta, boldog boldogtalan használja. :-( :-(
Valószínűleg valamelyik idegen nyelv fordításából került ki, egy „képzett fordító” segítségével, könyvből, szinkronizált filmből, nem tudom.)
(Bocs, amiért egy kicsit hosszabbra sikerült.)